Hogy élnek a kínaiak Szatmárnémetiben?
Szerte a nagyvilágban ritka-számba vannak azok a nagyvárosok, amelyekben nem élnek kínai bevándorlók. Többnyire mindegyikükkel leginkább csak a kínai, vagy újabban ázsiai boltokként emlegetett üzlethelyiségekben találkozhatunk. Megpróbáltuk kideríteni, hogyan élnek ők Szatmárnémetiben és hogyan tudtak beilleszkedni egy teljesen idegen kultúrába. A válasz egyszerű: sehogy.
Nem tudjuk nem észrevenni őket, hiszen küllemük annyira más. Nem tudunk, nem kíváncsiak lenni rájuk, hiszen olyan messziről érkeztek. Miért pont itt keresik a gazdaságilag fejlett anyaországuk helyett a jobb megélhetési lehetőséget, egyáltalán hogyan tudnak boldogulni egy teljesen idegen országban, és miért élnek mindnyájan ruhakereskedelemből? Ezek mellett még sok-sok más kérdés is felmerülhet bennünk átlagos kelet-európai polgárokban, amikor azt látjuk, hogy a mi nem túl „Amerikai álom"-szerű országunkba tömegesen érkeznek a kínai polgárok, és szinte mindnyájan azért, hogy az olcsó portékáikkal gazdagodjanak meg a hazai piacon.
A kínaiak kelet-európai vándorlása kevéssel a rendszerváltás után indult be, az akkori kezdetleges vállalkozói környezet és az áruhiány kecsegtető lehetőségeket kínált számukra. Míg Magyarországon körülbelül 15 ezerre tehető a számuk, addig nálunk jelenleg 8 000 kínai él hivatalosan - tudtuk meg Fei Genc-től, a Bukaresti Kínai Nagykövetség konzuljától.
Aki hiszi, aki nem, Banescu Vasile, a Szatmár Megyei Bevándorlási Hivatal igazgatója azt mondja megyénkben alig 28 kínai él, legalábbis ennyien vannak hivatalosan nyilvántartva. Mindnyájuknak van román személyigazolványa, és közülük tizennégynek hosszútávú tartózkodási engedélye is.
Jogosan merül fel a kérdés, hogyha minden itt élő kínainak ennyire rendezett a dokumentuma, akkor miért zárkóznak el azonnal, amint rájönnek, hogy egy helyi újság szívesen írna a helyzetükről. . . Nos lássuk, kezdtük a 17-es lakótelepen, ahol az egyik legnagyobb kínai áruház található. Miután kézzel-lábbal elmagyaráztuk, hogy mit szeretnénk a románul éppenhogy kommunikáló középkorú hölgynek, határozott nemmel tessékelt ki bennünket az áruházból. Sebaj, vannak még elegen, gondoltuk...
Második megálló: a Decebal híd Burgya sarok felőli lábánál, a benzinkúttal szemben lévő kínai üzlet. Kedvesnek tűnő hölgy fogad bennünket a kasszánál, akiről kiderül, hogy még az előző honfitársánál is rosszabbul beszéli a román állam nyelvét. Mondanom sem kell: zöld utat kaptunk, persze a kijárat felé. Bánja a fene, két kikosarazás után még nem kellene elveszíteni a kínaikba fektetett reményt, irány tehát a Szamos piac. Egymás mellett két kínai áruházat is találtunk, amelyekben ottjártunkkor legalább hét kínai izgett-mozgott ide-oda (figyelem: a megyénkben élő kínaiak 25%-a, egyetlen üzletben). A túlzsúfolt, klausztrofóbiásoknak aligha ajánlott üzlethelyiségben nyoma sem volt a barátságos hangulatnak. Míg nekünk, magyaroknak van egyfajta „finoman lerázom, ha nem akarok vele beszélni" stílusunk, addig ők egyszerűen úgy tettek mintha ott sem lettünk volna (ahogyan, mi viselkedünk, amikor egy kéregetőt „nem veszünk észre" az utcán), és nagyokat mosolyogtak a nekünk csak halandzsázásnak tűnő anyanyelvükön.
Mivel már túl voltunk két kínai csalódáson még mélyebben elhatároztuk, hogy minél többet megtudunk róluk, ezért eszünkbe sem jutott mindaddig távozni, amíg nem kerülnek pontosabb információk a birtokunkba.
Zie Chen, a 20 éves fiatalember, volt az egyetlen akibe még szorult némi exhibicionizmus. Elmesélte, hogy a szülei lassan nyolc éve élnek Szatmárnémetibe, ő pedig két éve tudott utánuk jönni. Nem ismer senkit, nem jár sehová. Amint bezár az üzlet, hazamennek a Károlyi úti otthonukba és a délutánt is csak a családdal töltik, tulajdonképpen a saját beosztottaikon kívül senkivel sem állnak kapcsolatban. Első hallásra talán nem is megdöbbentő a fiatalember nyilatkozata, az már azonban annál inkább, hogy még a Szatmárnémetiben élő többi kínai családdal sincs semmilyen viszonyuk. „Tudjuk, hogy rajtunk kívül még vannak itt egy páran, ismerjük őket, de nem szoktunk közös programokat szervezni, nem járunk össze senkivel"-magyarázza. Mint mondja Szatmárnémeti és a szülővárosa, Lishui között hatalmas különbségek vannak. -Itt minden olyan régi, az én városomat a modern technológiai megoldások jellemzik, egy sokkal korszerűbb település - magyarázza, csak éppen a piac telítettsége miatt a mi ósdi városkánkban könnyebben meg tudják teremteni az egzisztenciájukat.
Zie Chen a Szamos Piac melletti egyik kínai bolt vezetője
Zie Chen, azt mondja egyszer mindenképpen hazatér majd -az arcán nem is látszik, hogy bántaná a biztosan bekövetkezendő távozás - egyelőre azonban marad, mert itt a munka és a család is. Amikor úgy érzi eleget mesélt, gyorsan ott hagy bennünket, és elvonul ebédelni, úgy tűnik megszerette a hazai kosztot, hiszen nagy étvággyal nyeli a törtkrumplit pörkölttel, egyelőre csak az itteni kultúrával akadhatnak problémái, ugyanis villa helyett a jól bevált kínai pálcikával tolja a falatokat. Kivárjuk, hiszen lefotóznánk... Na erre azért már ő sem vállalkozik.
A bolt alkalmazottja tudomásunkra hozza, hogy ne is számítsunk ennél többre, hiszen a kínaikra általánosságban jellemző, hogy csak azzal barátkoznak, akiket már ismernek. A hölgy azt mondja, ő elégedett a munkaadójával, rendesen kapja a fizetését és versenyképes bérezése van.
Nincs vége még a kínai vadászatnak, tovább indulunk a Nagypiachoz, hiszen ott is találunk ázsiai boltot. Korábbi hibáinkból okulva, rafináltabban állunk a helyzethez, és a boltba mint vásárlók térünk be. Aztán igyekszünk mihamarabb szót váltani a kasszánál álló kínai hölggyel, úgy, hogy a termékekről érdeklődünk. Alig egy-két félmondattal válaszol a kérdésünkre, ezért a bolt egyik magyar ajkú alkalmazottja hamar odasiet, hogy segítségünkre legyen.
Szó szó követ, és kiderül a bolt tulajdonosa, Yoko férjével érkezett Szatmárnémetibe, azóta városunkban két gyereket szült, akik jelenleg Kínában vannak a nagymamánál. Ide jöttek, mert itt tudnak elegendő pénzt keresni, és elegendő utódot nemzeni! A Kínában érvényben lévő népességszabályozási program ugyanis csak azt engedi meg, hogy minden család egy gyereket vállaljon. Az természetesen már más tál tészta, ha a csöppségek a föld másik végén jönnek a világra. Nem kell senkinek megijednie attól, hogy az itt-szülések miatt túlnépesednek városunkban a kínaiak, hiszen a Szatmárnémeti Lakosságnyilvántartó Hivatal adatai szerint 2001 óta mindössze hét kínai kisgyerek született a helyi kórházban.
2001 óta hét kínai kisgyerek született Szatmárnémetiben
Ez az eladó sem tudott többet mondani nekünk, bár egy éve nap mint nap a kínai hölgy mellett dolgozik alig tud róla valamit, ugyanis ez a család is igyekszik elzárkózni a környezettől. A közvélemény természetesen mindezt azzal magyarázza, hogy a számtalan illegális üzleteik, az adócsalások, a hiányos tartózkodási okiratok és a kitoloncolástól való félelem miatt lehetnek ennyire távolságtartóak. Nyilván meglehet... de az is megtörténhet, hogy mindez a mi közösségünk rovására írható, ugyanis az, hogy miként érzik magukat a bevándorlók egy országban, mennyire törekszenek helyi érdekeik érvényesítésére, vagyis az adott társadalomba való beilleszkedésre, az függ a fogadó országban lévő „közérzettől", a lakosság toleranciaszintjétől és a demokrácia fejlettségi fokától is.
Egy valami mindenképpen világosan kiderül a fenti sorokból, nem vagyunk egy melegszívű otthon a kínaik számára, egyszerűen csak jó a piac, igény van a portékáikra, így hát maradnak, hogy meggazdagodjanak.
